Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatója nemrégiben a Stabilitási és Növekedési Paktum (Stability and Growth Pact – SGP) plafonjainak „újragondolására és újratervezésére” tett javaslatot. A SGP ugyanis oly módon kívánja fenntartani a fiskális szigort az EU államaiban, hogy 3 százalékban limitálja a költségvetési hiányt, illetve 60 százalékban a GDP-arányos államadósságot.
Bauer támogatja Lagarde felvetését, mivel úgy látja, ezen plafonokat lényegében senki nem veszi igazán komolyan. Nem gátolják meg a tagországok eladósodottságát, és a piacok sem tulajdonítanak nekik túl nagy jelentőséget. A közgazdász szerint amennyiben a piac fegyelmező szerepe helyreállna, az SGP feladat csupán annyi volna, hogy harmonizálja a nemzeti statisztikákat, illetve elősegítse a fiskális politika átláthatóságát.
Politikai olaj a gazdasági tűzre
A Paktum további jelentős problémája Bauer meglátása szerint, hogy erős politikai konfliktusokat generál az unióban. Tekintve, hogy az Európai Gazdasági és Monetáris Unió (EGMU) nem fog politikai unióvá válni a közeljövőben, az egyes tagországok költségvetési prioritásaiban meglévő ellentétek csapnak össze az SGP keretein belül. Ez pedig kemény érzelmi és ideológiai alapú vitákat eredményez az eltérő szemléletekkel és célokkal rendelkező szuverén tagállamok között a fiskális fegyelem helyes módszereiről.
Az eddigi tapasztalatok alapján Bauer meglátása az, hogy a különböző színezetű kormányok egyaránt nem vették túl komolyan a Paktumot, amely se nem korlátozta őket igazi fegyelemre, se nem segítette elő a szükséges reformokat. Még az eurózóna válságának kipattanásakor is a piac töltött be valódi fegyelmező szerepet, és csak ezután indult szimbolikus vita a Paktum szigorításáról.
Jelenleg pedig az látszik, hogy számos tagállam messze meghaladja az SGP-ben lefektetett plafonszámokat. Bár Németország még mindig keményen ragaszkodik a Paktumhoz, Párizs és Róma kiáll a fiskális rugalmasság mellett. Legutóbb pedig éppen az IMF éléről jött az újabb intelem.
A történelem ismétli önmagát
Ha közelebbről szemügyre vesszük a jelenlegi politikai összecsapásokat, látható, hogy nem ez az első eset, amikor a Paktum komoly vita tárgyát képezte. Németország, Franciaország és Olaszország már 2001 és 2005 között erősen kritizálta a szuverenitást korlátozó SGP-t.
Gerhard Schröder német kancellár 2003 januárjában üdvözölte, hogy az Európai Bizottság nagyobb rugalmassággal szemléli a Paktumot. Majd ugyanazon év júliusában a Jean-Claude Juncker, aki akkor még Luxemburg miniszterelnöke volt hangsúlyozta, hogy bár szükség van stabilitásra, el kell kerülni a Paktum számainak „fetisizálását”.
Egy évvel később pedig Nicolas Sarkozy – aki ekkor pénzügyminiszteri tisztséget töltött be – jelentette ki, hogy a Paktum nem működhet megfelelően, ha rugalmatlanul kívánja korlátozni a tagállamok eltérő helyzetben lévő politikáját. Végezetül pedig 2005 márciusában Silvio Berlusconi mondta ki nyíltan, hogy komoly harc folyik a Paktum újragondolásáért.
Az éles viták eredményeképpen 2005. március 23-án az eredeti Paktum kereteit először lazították.
A stabilitás kultúrája
Bauer úgy látja, hogy jelenleg az EU/EGMU tagállamai olyan adósságokat hordoznak a vállukon, amelyek amellett, hogy nem fenntarthatók, a gazdasági növekedést sem segítik elő. Ahhoz azonban, hogy ez megváltozzon, nem erőtlen plafonszámokra van szükség, hanem egyfajta stabilitási kultúrára az egyes országokban. Ezt pedig egyrészt a tőkepiacok kényszeríthetik ki, de természetesen fontos szerepet kaphat az SGP is.
Mindazonáltal a Paktum célszámai önmagukban még nem eredményeznek stabilitási politikát. Ehhez – jegyzi meg Bauer – sokkal mélyebb változásoknak kell végbemenniük a tagországokban. Csupán néhány állam – például Svájc vagy Észtország – rendelkezik olyan kulturális háttérrel és/vagy belső fiskális szabályozással, amely a stabilitási kultúra működéséhez vezet. A többiek általában csak folyamatos küzdelmet folytatnak a költségvetési deficitek ellen. Az Európai Bizottság pedig alig rendelkezik hatékony eszközzel ahhoz, hogy ezen alapjaiban változtasson.
Megszorítás és piaci szigor
Noha 2014 óta az euróövezet minden tagállama igen szigorú fiskális politikára van kötelezve, ami azt jelenti, hogy a költségvetésük nem lehet deficites, csupán kivételes körülmények között, Bauer szerint ez alapjaiban nem fog változást hozni a tagállamok politikájában. Ezt erősíti meg az is, hogy az eurózóna számos kormánya egyre inkább ellenzi a megszorítási programok társadalmi és gazdasági hátulütőit.
Franciaország és Olaszország például folyamatosan kéri az Európai Bizottságot, hogy a különleges körülmények miatt hadd fordítsanak nagyobb összeget az állami kiadásokra. Ráadásul a politikai vezetések sok esetben attól is félnek, hogy a messzemenő munkaerő- és termékpiaci reformok túl nagy politikai árat követelnek meg.
Bauer kiemeli továbbá, hogy a piacok sem töltöttek be megfelelő fegyelmező szerepet az SGP körül kialakult viták során. Bár egyértelmű, hogy a piaci szereplők szoros figyelemmel követték a 2001 és 2005 között zajló párbeszédeket, se a pénzpiacok, de a kötvénypiacok nem reagáltak érdemben az eseményekre.
Amellett, hogy Bauer hangsúlyozza, a piaci szigor önmagában még szintén nem feltétlenül hatékony és elegendő a stabil költségvetési politikák kialakításához, a közgazdász kitér az Európai Központi Bank (EKB) szerepére is. Annak ellenére, hogy 2001 és 2005 között az EKB is kiállt a Paktum számainak szigorú kikényszerítése mellett, Bauer szerint az eurózóna jegybankja mára pozíciót váltott. Azzal ugyanis, hogy egyfajta készenléti szerepet vesz fel mint a bankok és a súlyosan eladósodott kormányok állandó és végső hitelezője, súlyosan aláássa a fiskális konszolidációt és súlyosbítja az SGP diszkriminatív hatását. Éppen ezért – véli Bauer – az EKB céljainak hitelességéhez szükség volna fiskális fegyelemre is.
Továbblépés
Következésképpen – jegyzi meg Bauer – ideje lenne továbblépni a Stabilitási és Növekedési Paktum illúzióból a hatékony pénzügyi kormányzás valóban hatékony eszközei felé. Az SGP plafonszámai ugyanis nem fogják megakadályozni a hitelfelhalmozást az EU és az euróövezet országaiban. A tagállamok továbbra is nagyobb flexibilitást fognak követelni, és ha a célszámokat eltörölnék, Bauer szerint akkor sem következne be érdemi változás.
A közgazdász úgy látja, ami valóban számít az a nemzeti statisztikai elszámolások kérdése, illetve a fiskális transzparencia. Ez utóbbi ugyanis igen fontos előfeltétele egy ország pénzügyi stabilitási kultúrájának és a piaci fegyelmezésnek egyaránt. A leglényegesebb tehát a nemzeti adatok hozzáférhetősége és harmonizálása. Ez lehet az alapja ugyanis egy egységes és átlátható fiskális politikának az Európai Unióban, amely aztán elvezethet a költségvetési stabilitáshoz.
