A guru hangsúlyozza, hogy az év kezdete óta globálisan több mint 20 központi bank enyhített a monetáris politikáján, követve az Európai Központi Bank (EKB) és a Bank of Japan példáját. Az eurózóna periféria országai számára pedig külön fontos volt a gyenge fizetőeszköz, hogy csökkentsék a külső hiányt és fűtsék a növekedést.
Mindazonáltal – hívja fel a figyelmet Roubini – az EKB mennyiségi lazítása által gyengített euró tovább fokozta Németország folyó fizetési mérleg többletét, ami már korábban is óriási volt: a GDP 8 százaléka. Mivel pedig a külső többlet más magországokban is egyre emelkedik, a monetáris unió egyensúlytalansága egyre hatalmasabb lesz.
Ráadásul hasonló a helyzet Japánban is, ahol a kormány által elindított „három nyíl” reformprogram első lépése, a monetáris enyhítés erősen gyengítette a jent és felpumpálta a szigetország kereskedelmi többletét.
A megállíthatatlan dollár
A dollárra tehát hatalmas felfelé ható nyomás nehezedik – állapítja meg Roubini. Egyrészt az amerikai fizetőeszköz már eddig is erősödött az olyan fejlett árupiaci export vezérelt országok devizáival szemben, mint Ausztrália vagy Kanada, de a fejlődő gazdaságok sem jelentettek kivételt. Ezen országok számára a zuhanó nyersanyagárakkal szemben hatékony eszköz volt a fizetőeszköz leértékelése, ami megvédte a növekedést és a munkahelyeket.
A dollár azonban olyan gazdaságok devizáival szemben is nekilódult, melyek gazdasági vagy pénzügyi törékenységgel néznek szembe. Tavaly még Kína is engedte gyengülni a jüant a dollárral szemben, és a csökkenő kibocsátást akár további leértékelésre is ösztönözheti a kormányt – írja Roubini. Mindeközben pedig Kína kereskedelmi többlete tovább nő, részben azért, mert a világ második legnagyobb gazdasága jelentős mennyiségű árut – például acélt – dob a globális piacokra a túlkínálatából.
Megfordult a szél
Az amerikai gazdasági döntéshozók számára eddig nem is jelentett különösebb problémát a dollár ereje, mivel az USA gazdasága szép számokat mutatott fel, és a növekedési kilátásai erősebbek voltak, mint az euróövezeté vagy Japáné. Mindebből pedig arra következtettek, hogy az alacsony olajár, az egyre lendületesebb növekedés, valamint a munkahelyteremtések felfűtik annyira a belső keresletet, hogy ne jelentsen problémát az erős dollár.
A helyzet azonban mára megváltozott, mivel láthatóan nem jöttek be a számítások – jelzi Roubini. A zöldhasú ugyanis olyan mértékben erősödött, amire senki nem számított, és az idei első negyedéves adatok alapján vártnál sokkal nagyobb hatással volt a nettó exportra, az inflációra és a gazdasági növekedésre. Mi több, a megjósolt erős belső kereslet vonakodott valóra válni: a fogyasztás növekedése gyenge volt az első negyedévben, a tőkekiadások és a lakossági ingatlan-beruházások pedig még gyengébbek lettek.
Mindezek következtében az Egyesült Államok ténylegesen belépett a devizaháborúba. Az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed már konkrétan utalt az erős dollár hatásaira, és megvan arra az esély, hogy éppen ezért a vártnál később és a lassabban hagy fel a nulla közeli alapkamat politikájával. Ez pedig visszafordíthatna valamennyit a dollár eddigi lendületéből, miközben megvédheti a növekedést és az inflációt a lefelé ható kockázatoktól.
A monetáris politika mellett egyébként az amerikai hatóságok egyre élesebben kritizálják Németországot és az euróövezetet, amiért az eurót gyengítő politikákat alkalmaznak ahelyett, hogy a belső kereslet élénkítésére helyeznék a hangsúlyt például időszakos fiskális stimulussal vagy gyorsabb bérnövekedéssel – hangsúlyozza Roubini.
Kereskedelmi háború
A devizaháború pedig könnyen kereskedelmi háborúhoz vezethet, ami könnyen megnehezítheti az USA helyzetét, amely éppen arra törekszik, hogy tető alá hozza a hatalmas Transzatlanti Partnerséget (TPP). Az amerikai kongresszus előtt ugyanis olyan módosító javaslat is van, melynek értelmében vámtételeket rónának ki azon államokra, melyek „devizamanipulációval” köthetők össze. Roubini azt is kiemeli, hogy amennyiben a kereskedelem és devizapolitika közti szoros kapcsolat ilyen erővel kerül be a megállapodásba, úgy egyes ázsiai országok vissza is utasíthatják a csatlakozást.
Roubini végkövetkeztetése, hogy a világ sokkal jobb hely lehetne, ha az államok a belső keresleteik felpörgetésén dolgoznának. Ehhez azonban sokkal nagyobb mértékben kellene támaszkodni a fiskális politikára és sokkal kevésbé az extrém laza monetárisra. A produktív infrastrukturális beruházások mellett ugyanis még a béremelések – és ezáltal a fogyasztás bővülése – is jobb hatással lenne a belső növekedésre, mint a fizetőeszközök leértékelése, ami ráadásul még le is nyomja a reálbéreket.
