Még időben vegyunk. megkezdődtek az úgynevezett évértékelők, amikoris pártvzérek, közéleti szereplők elmodják a véleményüket az országról. A ,,helyzetről”.
Ezek minden esztendőben alaposan felrázzák a közvéleményt. Annl is inkább, mivel a modern politika legtöbbször nem a közös megoldások kereséséről, hanem a megsemmisítés esztétikájáról szól. A cél nem az igazság, hanem a totális győzelem: a vitapartner elhallgattatása, nevetségessé tétele és a saját buborékunk elismerő lájkjainak begyűjtése. Ebben a lövészárok-hadviselésben azonban elfelejtettünk valami alapvetőt: a politikai empátiát.
Amikor egy vitában „legyőzzük” a másikat – legyen szó családi ebédről vagy parlamenti felszólalásról –, valójában csak mélyítjük a szakadékot. Akit legyőznek, az nem meggyőződik, hanem megsértődik és radikalizálódik. A politikai empátia nem azt jelenti, hogy egyetértünk a másik oldal minden (vagy bármelyik) állításával. Azt jelenti, hogy felismerjük: a másik oldalon is emberek állnak, akiket félelmek, vágyak és egyéni élettapasztalatok mozgatnak.
Az empátia a politikában nem gyengeség, hanem a legélesebb stratégiai eszköz. Ha értem, miért fél a vitapartnerem, akkor:
- Nem démonizálom, hanem dekódolom az érveit.
- Képes vagyok olyan nyelven beszélni hozzá, amit ő is ért.
- Megtalálhatom azt a minimális közös nevezőt, amire építeni lehet.
„A politika művészete ma ott vérzik el, hogy mindenki beszélni akar, de senki sem akar hallgatni. Pedig a hallgatás nem megadás, hanem információszerzés.”
A „győzelem” kényszere rövid távú siker, ami hosszú távon társadalmi széteséshez vezet. Ha a politika csak a nullösszegű játszmákról szól (ahol én csak akkor nyerhetek, ha te veszítesz), akkor végül mindannyian veszíteni fogunk.
Az empátia az a híd, ami lehetővé teszi, hogy ne ellenségként, hanem ellenfélként tekintsünk a másikra. Az ellenséget el akarjuk pusztítani, az ellenféllel viszont együtt élünk ugyanabban az országban .A következtetés egyszerű: amíg a célunk csupán a diadal, addig csak falakat építünk. Ha viszont megpróbáljuk érteni a másikat, esélyt adunk magunknak a valódi haladásra. Mert a nap végén nem az a kérdés, kinek volt igaza a Facebookon, hanem az, hogy képesek vagyunk-e még egy asztalhoz ülni.
Fotó:_ YouTube
