Képzelje el, hogy egy hidrogénbomba robban fel közvetlenül a szeme előtt. Bármilyen vakítóan és borzasztóan is hangzik.
Kozmikus léptékkel mérve ez csupán egy pislákoló gyertyaláng: egy szupernóva ugyanis kilenc nagyságrenddel – azaz egymilliárdszor – fényesebben ragyog náluk.
A magnetár illusztrációja, amint csillaganyagot vonz és korongot alkot maga körül.
Fotó: Joseph Farah és Curtis McCully / REUTERS
Az asztrofizikusokat azonban évtizedek óta foglalkoztatta egy még nagyobb rejtély: miért léteznek olyan „szuperfényes” szupernóvák, amelyek még a hagyományos társaiknál is százszor intenzívebbek? Úgy tűnik, a válasz végre megérkezett a távoli űr mélyéről.
Kozmikus motor a robbanás szívében
Egy nemrégiben, a neves Nature folyóiratban közzétett tanulmány szerint a titok nyitja egy „kozmikus motor”, amely a robbanás középpontjában rejtőzik el. A nemzetközi kutatócsoport egy tőlünk körülbelül egymilliárd fényévnyire lévő galaxisban vizsgált meg egy 2024 decemberében felfedezett égi eseményt. A kaliforniai Las Cumbres Obszervatórium és a chilei Atlas Teleszkóp adatai alapján kiderült: a rendkívüli fényerő oka egy magnetár.
De mi is pontosan ez az objektum? Amikor egy hatalmas csillag kimeríti nukleáris üzemanyagát, már nem tud ellenállni a saját gravitációjának, és a magja összeomlik. Joseph Farah asztrofizikus, a tanulmány vezető szerzője szerint ilyenkor a protonok és elektronok neutronokká egyesülnek.
Ha a mag túl nagy, fekete lyuk keletkezik, de bizonyos esetekben egy rendkívül sűrű neutroncsillag jön létre. Ha ez a maradvány elképesztően erős mágneses mezővel rendelkezik és másodpercenként több százszor megpördül, magnetárról beszélünk.
Elcsavart téridő és billegő fény
A felfedezés igazi különlegessége a fény ingadozásának magyarázata. A kutatók megfigyelték, hogy a szupernóva fényereje hónapokon át hullámzott. Ezt a jelenséget az úgynevezett Lense-Thirring precessziónak tulajdonítják. Ez a folyamat akkor következik be, amikor a forgó magnetár szó szerint elcsavarja maga körül a téridő szerkezetét.
A detonáció után a magnetár gravitációja magához vonzott némi csillaganyagot, egy korongot alkotva körülötte. A téridő elcsavarodása miatt ez a korong billegni kezdett – hasonlóan egy pörgő búgócsigához –, ami megváltoztatta a szupernóva táguló gázfelhőjébe jutó energia mennyiségét. Ez a „kozmikus imbolygás” okozta a távolról is jól látható fényerő-ingadozást.
Bár a kutatók még nem tudják pontosan, mekkora volt az eredeti csillag, valószínűleg a Nap tömegének többszörösével rendelkezett, és százezerszer fényesebb volt nála. Ez a felfedezés nemcsak egy 2010-es elméletet igazolt, hanem végérvényesen bebizonyította: az univerzum legfényesebb eseményei mögött sokszor a legkisebb, de legvadabbul forgó objektumok állnak.
